♥ HÁLÁVAL ÉS SZERETETTEL
EMLÉKEZEM RÁTOK ! ♥
Nem vártok már engem ragyogó szemekkel,
nem örültök már nekem szerető szívetekkel.
De reménykedem benne jó helyre, mentetek,
mert TI a jónál is jobbat érdemeltetek!
Ti, kik kertjében szálltok le:
csöpp kismadarak.
Énekeljetek fülébe csengő dalokat!
♥
Ti, kik kelyheiteket nyitjátok: virágok,
Illatotokkal szívét teli árasszátok.
♥
Ti habos bárányfelhők,
kik ott vagytok fölötte,
A Napot lágyan takarjátok,
ne süssön szemébe!
♥
Te szél, ki gyakran süvítesz dühöngve,
Arcát puhán simítsd,
mintha én lennék mellette!
♥
Te drága Angyal, ki ott lebegsz fölötte,
Őrizd Őt szüntelen...
és tartsd meg Őt örökre!
Istenke, vedd térdedre a Nagymamámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt!
Ki adtál életet, adj Neki most álmot,
mivel ígérted, szavadat kell állnod!
Mert Ő mindig hitt és sosem kételkedett!
Szájára suttogva vette a nevedet!
♥
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen….
s szemem gyönge, hogy a semmibe tekintsen!
Hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve,
helyettem nézzél be a sírgödörbe!
Próbálkozz, lehelj bele oxigént, a Te tüdőd lomb,
nem is válaszolsz? Kukac szikével boncolod?
♥
Amit összeraktál egyszer, végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt, valamikor ember!
Mivel nem csak MINDEN vagy: vagy a HIÁNY,
magadat operálod e földalatti ambulancián….
Mi, mit nyel el a végén, fásultan szitálod,
a semmiből, a semmibe, a létező világot.
♥
Anyát és gyereket, az élőt és holtat,
s mert Te teremtetted,… nem is káromolhat!
Csak sírhat, vagy könyöröghet,… adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét!
Én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre a Nagymamámat!
Nem örökre megyek, de nem jövök vissza,
lábam tétován lép ismeretlen útra.
Mindent ami voltam, vagy lennék, itt hagyok,
s más alakban, térben élem a holnapot.
♥
Én leszek az idő, meg a csönd, s a bánat,
én fogom lecsukni, fekete pilládat.
Én zöldülök ki majd májusban a fákban,
s én halok meg minden nyugvó napsugárban.
♥
Ott fehérlek majd a távoli ködben,
ott illatozok rózsaként a kertben.
Pohár üvegfalán én leszek a pára,
s tőlem lesz szelídebb azt est magánya.
♥
Harcba szállok Érted, amikor csak kéred,
s véremmel pótolom majd kihulló véred.
A mindenség leszek - s mégsem leszek semmi
s holnap virradatra meg tanulok hinni!
Nem félek a haláltól,
már nem kuncoghat
fertőzött hitemen,
és nem nevet arcomba,
hogy elrabol mellőlem…!
♥
Többé nem fenyeget,
már nem rettegek,
hisz bevégeztetett…,
törékeny sorsodnak
véget vetett.
♥
Láttam amint táncra kért,
megfogta gyenge kezedet,
és körbevezetett…,
majd hideg ölelésével
hűtötte drága testedet!
♥
De nézd, már nem félek,
én kuncogok a halál felett,
mert az ami megmaradt nekem Belőled,
elvenni, tőlem többé
már senkinek sem lehet!
az örök kék ég alatt, az örök magány.
De mégis bennem éltek tovább,
mert az emlék erősebb, mint a halál!
♥
Hiányotok éget, sajogva, fájva,
nem hozhat vissza a gyertya lángja!
Lelketek velem van, arcomhoz simul,
lábam önkéntelenül sírotokhoz indul.
♥
Visznek ők Hozzátok, nem nézek semerre,
csak a temetőbe a Ti drága képetekre.
Sajnos csak ott láthatlak már Bemeteket,
de mindig velem lesz drága emléketek!
A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!
♥
Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.
♥
De értsétek meg, ha kiáltozok –
azt tudom, nincsen jogotok :
a földbe ásni homlokotok,
tekintetet, mozdulatot!
♥
Mert mind elföldelték Veletek...
Micsoda poggyászt vitt kezetek!
Hogy bírtátok el? hogy bírtátok el? –
Jaj, Istenem én, hogy bírjam el?
♥
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást...
♥
Csak azt tudom, hogy visszaszáll,
egy szárnya vesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán rám talál...
szívem vak tengerére száll.
Nem látni Őt nem hallani,
nem szólni és nem vallani!
Imádni híven, nem feledni
folyton szeretni!
♥
A két karom Felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni….
S, ha nem jön, úgy is Rá meredni,
mindig szeretni!
♥
Szenvedni s bírni, egyre bírni,
nem érni el és sírni, sírni.
Elhullani, könnyben feledni,
mindig szeretni!
♥
Nem látni Őt, nem hallani
nem szólni és nem vallani!
De láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni!
Magányomban köszönt az est,
egy hosszú fáradt nap után,
tekintetem megpihen
szűk szobám falán.
♥
Ágyam szélén kuporgok,
emlékek képe hívogat,
feledném, de nem tudom,
reszketőn ölelem árva sorsomat.
♥
Fonalát szövi a csend,
hálóját vetette ki rám,
mély barázdát szánt lelkemen,
fájdalmasan a magány.
♥
Néma könnyeket hullajtok,
Feléd indul újra képzeletem,
nevedet kiáltom hangtalan,
arcomat párnámba temetem.
♥
A szunnyadó mécses lángja,
fájdalmat karcol a kopár falon,
felsírok, mint egy kis gyerek,
mert hiányod fáj nagyon!
Egy szempár kísér utamon, zölden világít az éjben,
óv a rossztól, int a jóra, álmomban és ébren.
Két szeme izzó smaragdja, világítja meg utam,
vigasztal, ha bánat sző át, kiúttalan búban!
♥
Ha mosolygok, örül, ragyog, mint a nap a hamvas égen,
mikor virágokat ébreszt a hajnali fényben.
Éjjel vigyáz álmaimra, ne zavarja semmi, a csendben,
mikor Róla álmodom, és fenn járok a mennyben!
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál, s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.
♥
Feléd fordítom arcomat, mert Tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor a közeledbe érek,
már azt hiszem: most,... most elértelek!
♥
Kinyúl felém napszemed fénysugara,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
♥
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
♥
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott, s védőn átölelt.
♥
Egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sínére parancsolt a rend,
A csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
♥
Megyek Feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Fájó emlékek lassan elköszönnek,
és némán intenek búcsút felém….
Hulló falevelek kábán pörögnek,
virágok szirmait borzolja a szél.
Hozzátok íródott szelíd dal is immár,
hűs felhő, sápadt égi pillanat….
Hangotok zúgó darázsdöngés fülemben…
…látjátok…az egészből ez maradt!
♥
Nem, nem igaz! Nem fakult meg semmi,
minden mozdulatotok még bennem zakatol.
Tövis és bogáncs van szívemben,
de minden szavatok itt van még valahol!
Emléketek éltet, sodor, mint az ár,
és mint egy bús kísértet, vissza - visszajár…!
Eljövök Hozzátok a szelek szárnyán,
ha jő a lágy tavasz….
nem téríthet el semmi ármány
hisz hangotok bús panasz!
Nem érint már a kezem Titeket,
messze vagytok nagyon,
de hívó szavatokra útra kélek
otthonom is elhagyom!
♥
Eljövök Hozzátok a szelek szárnyán,
ha perzsel is a nyár,
tudom, hogy mindig vártok rám,
mint a felkelő napsugár!
Üzenet jött a csillagokkal
egy nyári éjszakán,
tele volt szomorú dalokkal,
mint a fájó bús magány!
♥
Eljövök Hozzátok a szelek szárnyán,
ha közeleg az ősz,
oda visz fénylő szép szivárvány,
mint árva, néma csősz!
Kereslek egyre, mindhiába,
Rátok én nem lelek,
elmentetek egy másvilágba,
….hideg sír eltemet!
♥
Eljövök Hozzátok a szelek szárnyán,
ha beköszönt a tél,
tudom, hogy ott senki sem vár rám…
az utam ott véget ér!
Kezemben egy szál rózsa reszket,
sírotokra teszem azt,
nézem az árva fakeresztet,
de az sem nyújt vigaszt!
♥
Eljövök Hozzátok minden tavasszal,
az emléketek bennem él,
eljövök Hozzátok a nyári nappal,
mely csak Rólatok mesél!
Eljövök Hozzátok az őszi széllel,
hangotokat hallani….
eljövök Hozzátok dacolva a téllel,
Értetek egy gyertyát gyújtani!
Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
Ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár.
S szép, mint a fény, és olyan szép, mint az árnyék,
s Kihez vakon, némán is eltalálnék!
♥
Most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme:
Valóság voltál, álom lettél újra
kamaszkorom kútjába visszahullva.
Itt vagyok, nézlek az égből,
majd idefentről vigyázok Rád.
Könnyeiddel én simítom arcod,
eljut majd hozzám minden imád!
♥
Itt vagyok…ne félj, jól vagyok,
testem elhagytam, lelkem szabad.
Felhőről, felhőre ugrándozva,
egy csodás világ felé halad.
♥
Hol nincs kín, bánat, égő fájdalom,
csak szeretet és mennyei fény.
Itt vagyok és a nap egy sugarán,
eljövök Hozzád minden nap én.
♥
Lelked érintem, álmod vigyázom,
őrködni fogok léted felett.
S örömmel nézek vissza a múltba,
hiszen annyira jó volt Veled.
♥
Itt vagyok suttogó szélként,
harmatcseppként egy fűszál hegyén.
Szíved ha dobban velem lüktet
ezért amíg élsz, itt leszek én!
Az éjszaka csöndjével rám törnek
ijesztő és fájó gondolatok….
- hogy elmentél - s égetik lelkemet,
az elmulasztott pillanatok!
♥
Sosem kértél hálát, csak mosolyogtál…
nem követeltél tiszteletet….!
Megsimogattad lágyan az arcom,
s mindent megtettél értem,
amit csak lehetett!
♥
Most a felkelő napsugárban,
újra látni vélem mosolyod…
könny csillog a szemem sarkában…
siratom az elszalasztott pillanatot!
Amikor lehunyod két csillag-szemed,
amikor párnádra hajtod a fejed,
amikor gondod a holnapra hagyod,
amikor álmodsz - én Veled vagyok.
♥
Amikor lépted rossz útra téved,
amikor sorsod nehéznek érzed,
amikor egyedül maradtál végleg,
amikor nincs más - vezetlek Téged.
♥
Amikor sírnál - de elfogyott a könnyed,
amikor érzed - a szavak is ölnek.
amikor a sötét elnyelne Téged,
amikor fény kell - én gyújtok Néked.
♥
Amikor könnyed patakként árad,
amikor örök vendég a bánat,
amikor felhők ülnek a szemedre,
amikor sírsz – én mosolyt csalok szemedre.
♥
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon!
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson!
Amikor eljön a halál érted,
akkor élni én hívlak Téged...!
amikor párnádra hajtod a fejed,
amikor gondod a holnapra hagyod,
amikor álmodsz - én Veled vagyok.
♥
Amikor lépted rossz útra téved,
amikor sorsod nehéznek érzed,
amikor egyedül maradtál végleg,
amikor nincs más - vezetlek Téged.
♥
Amikor sírnál - de elfogyott a könnyed,
amikor érzed - a szavak is ölnek.
amikor a sötét elnyelne Téged,
amikor fény kell - én gyújtok Néked.
♥
Amikor könnyed patakként árad,
amikor örök vendég a bánat,
amikor felhők ülnek a szemedre,
amikor sírsz – én mosolyt csalok szemedre.
♥
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon!
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson!
Amikor eljön a halál érted,
akkor élni én hívlak Téged...!
Ha néztem két szemetek mesés tavába,
zöld íriszében, mint egy látomás,
arcom jelent meg fénybe- glóriázva,
én tündököltem ottan senki más.
♥
Ha tengerlelketek messzeségbe nyúló,
hatalmas tükrén képem megjelent,
kicsiny sirályszívem e tükrözésben,
átölelte az egész végtelent.
♥
Most összetörve, mélyig fölkavarva,
kék Óceánom, - mintha mélybe lent -,
vulkánerő rombolta volna végig,
vagy vulkán sújtott volna odalent.
♥
Nem látok semmit zűrös, zord vizében,
bús arcom mása, száz darabra tört,
mint bábu, mit a gyermek földre ejtett,
s ártatlan kézzel, mégis csak összetört…!
Amióta elmentetek, borús ősz van nálam,,
mint egy nagy temető, oly kihalt a tájék...
És a nagyvilágban, - e nyüzsgő vásárban,
úgy bolyongok szerte, mint egy beteg árnyék.
♥
Amióta elmentetek, úgy bánt a sok emlék,
úgy fáj az a sok-sok esti alkonyóra...
Mikor mások annyi színes mesét szőnek,
s én egyedül térek fáradt nyugovóra.
♥
Amióta elmentetek, úgy vágyom a napnak
egy-egy fölcsillanó, lopott sugarára...
Amióta elmentetek, úgy zokog a lelkem
sok, megtalált, régi, bús melódiára.
♥
Amióta elmentetek, úgy hiányoztok nékem,
s úgy szeretnék sokszor utánatok szállni...
Hajnalhasadással, csillag hullásával
a régi helyeket együtt összejárni.
♥
Amióta elmentetek, - üres az élet,
mint egy nagy temető, oly kihalt a tájék...
És a nagyvilágban, - e nyüzsgő vásárban,
úgy bolyongok szerte, mint egy beteg árnyék.
♥
Amióta elmentetek, úgy bánt a sok emlék,
úgy fáj az a sok-sok esti alkonyóra...
Mikor mások annyi színes mesét szőnek,
s én egyedül térek fáradt nyugovóra.
♥
Amióta elmentetek, úgy vágyom a napnak
egy-egy fölcsillanó, lopott sugarára...
Amióta elmentetek, úgy zokog a lelkem
sok, megtalált, régi, bús melódiára.
♥
Amióta elmentetek, úgy hiányoztok nékem,
s úgy szeretnék sokszor utánatok szállni...
Hajnalhasadással, csillag hullásával
a régi helyeket együtt összejárni.
♥
Amióta elmentetek, - üres az élet,
és megfakul lassan a sok színes álom...
Amióta elmentetek - hajnalhasadással,
csillag hullásával- mindig visszavárlak!
Amióta elmentetek - hajnalhasadással,
csillag hullásával- mindig visszavárlak!
Még az előbb szemembe néztél,
erőtlen kezeddel megérintettél,
arcodra mosolyt erőltettél,
s halkan súgtad fülembe:
ne félj!
♥
Mily gyorsan elszállt ez a pillanat…!
fénytelen szemeid lehunytad….,
kezed kezemből kicsúszott,
arcod megnyugodott, így búcsúzott:
nem félek!
♥
Lelked remélem békére talált,
s Te már a mennyekből vigyázol rám,
soha nem feledlek, bennem élsz tovább,
örökké emlékezni fogok Rád!
Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.
♥
Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.
♥
Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.
♥
Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.
♥
Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.
♥
S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.
♥
Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.
♥
Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.
♥
Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.
♥
Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.
♥
S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!
Messze vagy nagyon, de mégis oly’ közel,
álmomban nyújtom a karom, és érzem, átölel!
De itt a reggel, s jön az ólomsúlyú ébredés,
haraggal dobom el a párnám, - csalóka tévedés!
♥
Pátyolgatom álmom…, de ez nagyon kevés,
vágyom ölelésed, s azt ahogy szerettél!
Vágyom odabújni Hozzád, sírni, örülni Veled,
vágyom megfogni, és el nem engedni a kezed!
Szívemben mindig ott élsz,
lelkemnek már része vagy,
nem számít most a távolság,
Magad vagy bennem a gondolat!
♥
Virág és gyertya kezemben,
bennem meg halk sóhajok,
egy – egy gyertyát gyújtok,
s lángjában én is beleolvadok!
♥
Melegség járja át a szívem,
érzem, szinte közelségedet,
lassan becsukom a szemem….
oly jó hinni, hogy itt vagy velem!
♥
Sírodra teszem a virágot,
a szél zúgását hallgatom,
nyugodjon békében a lelked,
hiányozni fogsz nagyon!!
és ablakomra koppan,
- úgy érzem most a kerten át,
Ti jöttök felém titokban…!
♥
A tóban csillag fénye hull,
s lent megdereng a mély víz,
- úgy érzem, kínom elcsitul,
s már megbékélek én is.
♥
A hold szikrázik fényesen,
a felhő szerteszéled,
- úgy érzem Rátok emlékezem,
mindig amíg csak élek....!
Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
sóvárgó reménnyel valakire vár.
♥
Bolyongok mélán egymagam az úton,
törékeny álmokat vonszolok csupán.
Ma este elhalkult minden hang a húron,
s én szaladok egyre az álmaim után.
♥
Felétek, taszít most minden gondolat,
sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt.
Csak a csend suttogja egyre hangotokat,
s tenyerem üres, mely arcotokhoz simult.
♥
Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,
minden derűs óra bennem megfagyott.
Kereslek a hajnal vörös bársonyában,
s minden alkonyatban, de nem vagytok ott.
♥
Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom,
melyet a szellő ma nekem suttogott.
Most szélfútta jeges hómezőkön járok,
s dérlepte emléketek régen megkopott.
♥
Néha visszajár még ez a régi ábránd,
s a felhőkben derengő csillagok,
látják miként a gondolat szárnyán,
Hozzátok újra betoppanok!
imbolygó léptű nyári éj átölel,
feszeng egy szó ajkam szegletében,
kimondanám, de nem vagy már közel!
♥
Hervadt vágyakat kaszál kint a bánat,
fájdalmam terhét magam hordozom,
örömöm rózsája immár elvirágzott,
gyógyulni vágynék, de nincs orvosom!
♥
Átfestett magányban táncol most a jelen,
csöndjének súlya vállamra tapad,
reám talál mindig emléked futára,
időz egy percig….aztán elszalad.
Mert messze vagy, mert messze vagy,
Te vagy a legszebb a világon,
arcod, mint halvány hold dereng,
s fényt harmatoz az éji tájon.
Mint hold, amelynek foltja nincs,
csak végtelen szelíd ezüstje,
és nappal ékes rózsa vagy,
rózsa, amelyen nincsen tüske.
♥
Mert messze vagy, mert messze vagy,
nem emlékszem semmi hibádra,
lettél immár a képzelet
makulátlan, tündérleánya.
Szemeidre úgy gondolok,
mint szép távoli csillagokra,
s szavaidat idézgetem,
mondom magamban, szív sajogva.
♥
Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogy ha hallanám,
nem lenne több szomorúságom.
Hogy ha láthatnám arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban mikor nem tudsz róla.
♥
De messze vagy, de messze vagy,
mint minden, ami szép és jó volt,
talán azért, mert messze vagy,
oly naptalan, hideg az égbolt.
Talán a nap Téged kísér,
s vigyáz Reád, hogy baj ne érjen,
mert vad viharok dúlnak ott,
amerre jársz a messzeségben.
♥
Sokszor álmodtam: visszatérsz,
s lehullt a vágyam szárnyatörten,
de ha visszatérsz, ha visszatérsz,
mint fecske ki a tavaszt hozza,
a fény is visszatér Veled,
s megfordul majd az idők sodra.
A zaklatott szív elpihen,
s békén kinyit a szív virága,
ha visszatérnél a nap szeme,
újra mosolyogna a világra…!
Majd álmodban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se vár.
Ne hagyd, hogy kint az úton ácsorogjak,
az ajtód be ne zárd!
♥
Belépek Hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek a homályon át.
És amikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és megyek tovább!
Érzem fuvallat jő, mely meleg és kedves,
nem pedig vihar, mely rideg, és nedves.
Suttogó fuvallat, jöjj hát bátran hozzám,
enyhítsd szomorú szívemet lelkedből igazán.
♥
Ismerős hang szólal, hinni se merném,
ki szól most hozzám az alkonyat csendjén?
Ki lehet e lélek, e múzsa, ezen angyal,
ki szól hozzám ily nyugodt, boldog hanggal?
♥
Lassan belém hasít a furcsa felismerés,
mondandója oly halk, s oly kevés….
Csupán ennyit mondott, s a könny arcomra fagyott:
ne félj drága kincsem, már Istennél vagyok!
Hófehér galamb szeretnék lenni,
egy szép pillanatban Hozzátok repülni….
Némán elkísérni felhőkön át,
de a mennyország kapuját nem léphetem át.
Szeretném szemetek mosolyát még egyszer látni…
és elmondani : mennyire tudtok hiányozni!!!
Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj, én ki nem mondom!
Csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat,
ott bent a szívben, önmagának!
♥
Kinek beszéljek, tán a szélnek?
vagy fönt a ködös szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam hideg falaknak?
Papírra róni is hiába…
belesikoltani a világba…
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!
♥
Ha olykor érzem tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
Kedveseimtől megrabolva.
Hogy mérhetetlen messze élnek….
kinek zokogjam, tán a szélnek!?
szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!
♥
És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem, összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom minek is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat,
e sorsot, amely csupa bánat.
♥
Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve…
Szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben, önmagának!
♥
Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom!
A néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen….
S maradjon csak a mély búbánat,
ott bent a szívben….önmagának!
Hiányzik egy érzés, egy szó, egy élet,
hiányzik minden mi körül ölelt Téged!
Kedves melegséged, óvó karjaid,
szemed fénye, mosolygó ajkaid!
♥
Te azért szerettél mindig, aki vagyok,
amit Te adtál, mástól nem kaphatok!
Az égre nézek, hol egy csillag ragyog,
tudom.. őriznek Téged az angyalok!
♥
Elmentél messzire, távol a világtól,
de szívemben emléked örökké lángol!
Perzselő tüze sokszor meg-megéget,
Teremtőm óvd Őt! Csak erre kérlek!
Ha könnyes szemmel térsz este nyugovóra,
mert közelségem nélkül telt el egy újabb óra…
ha a bánat már nagyobbra nőt, mint a szeretet…
én ott leszek, s meggyógyítom fájó szívedet!
♥
Bízz bennem én, elkaplak, ha zuhansz,
feltárom előtted az utat, mit hiába kutatsz!
Széttárom szárnyaimat, s elrepülök veled oda,
ahol minden pillanat egy valóságos csoda!
♥
Ha eleged lett már a magányos éjszakából,
és semmi jót nem vársz már a nagyvilágtól…
sírsz nem tudva mit kapsz még a sorstól…
én ott leszek, megvédelek a bizonytalan holnaptól!
♥
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj…
jussak eszedbe, és ismét felém haladj!
Mondj csak annyit, társaságra vágysz,
én ott leszek, hogy lelkemmel újra játssz!
♥
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess…
boldogságot adok, hogy mindig csak nevess!
A végső pillanatban megfogom a kezed,
az egész világot oda ajándékozom neked!
♥
Bízz bennem én elkaplak, ha zuhansz…
mutatom az utat, melyet hiába kutatsz!
Széttárom szárnyaim és szorosan közéjük zárlak,
hozzám mindig futhatsz, szívesen várlak!
♥
És ha két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
tudni fogod, hogy én az Őrangyalod vagyok!
Álmodtam Veled,
szinte észrevétlen…
járom láthatatlan világom…
- botladozom –
a semmit várom…
♥
Éjjelente szívem jégvilág,
forgolódva ablakom-lesem,
majd vak üres kábulat hull rám,
- elsüllyedek –
felidéz az álom nekem:
♥
Mosolyod siratják a fák,
pillantásod az éjbe vész,
árnyékod is elenyész…
- becsaptál –
azt hazudtad : élsz!
Már fekete csizmák tapossák tested,
s, hogy éltél egykor, Te nem követelted,
♥
síri csöndben mentél el...
♥
Immár sírhalmod, s rajta a sok virág,
mit a tél szele gyilkosként szertevág,
♥
nem akarok emlékezni Rád...
♥
De könnyben úszó, álmatag szemed,
nekem mindennél jobban visszadereng,
♥
hiába is szólítanál meg...
♥
Szép vagy most is, a magasban fent,
ne gondold, én küzdök a gyásszal idelent,
♥
lelkemben mindenem voltál...
♥
Éjjeli szél, ha havat hordoz,
egyetlenegyszer sem hívsz magadhoz,
♥
a halálból nincs feltámadás...
♥
Szellemként telepszel rá lelkemre,
bár meghalnék hantodnál, a verembe,
♥
megszűnne köztünk a távolság...
♥
Ne várd tőlem, hogy sírodig menjek ki,
mert nem bírok a könnytől lélegezni,
♥
…hogy örökre a földnek adtalak...!
s, hogy éltél egykor, Te nem követelted,
♥
síri csöndben mentél el...
♥
Immár sírhalmod, s rajta a sok virág,
mit a tél szele gyilkosként szertevág,
♥
nem akarok emlékezni Rád...
♥
De könnyben úszó, álmatag szemed,
nekem mindennél jobban visszadereng,
♥
hiába is szólítanál meg...
♥
Szép vagy most is, a magasban fent,
ne gondold, én küzdök a gyásszal idelent,
♥
lelkemben mindenem voltál...
♥
Éjjeli szél, ha havat hordoz,
egyetlenegyszer sem hívsz magadhoz,
♥
a halálból nincs feltámadás...
♥
Szellemként telepszel rá lelkemre,
bár meghalnék hantodnál, a verembe,
♥
megszűnne köztünk a távolság...
♥
Ne várd tőlem, hogy sírodig menjek ki,
mert nem bírok a könnytől lélegezni,
♥
…hogy örökre a földnek adtalak...!
Mert rajtunk már nem lehet hatalma,
már nem zuhanhat ránk vakon az ég,
nem fulladhatunk bele a bajba,
nem mondhatjuk: megállj, elég! Elég!
♥
És nem hallgathatunk hazug csenddel,
és nem tagadhatjuk meg az éjszakát,
a borzongás örök mámorából,
nem űzhetjük el Isten illatát!
♥
Hisz bennünk már minden egybeforrott,
minden hatalmas, fénylő, hold egész,
együtt lélegzünk, együtt vigyázzuk,
a csillagok titkos - bölcs életét.
♥
Mert rajtunk már végképp nincs hatalma,
- legyen az, kíntól sajgó végtelen -,
ha elindultok, követlek Drága,
mert ahol Ti vagytok, ott van az én helyem!
Szomorú nagy temetőben,
most van a nap lemenőben,
rávetődik a sugára,
jó szüleim sírhalmára.
♥
Egykor régen, jaj de féltem,
ha temetőbe léptem,
vége már a félelemnek,
Nagyapóék ott pihennek.
♥
Testem, lelkem, hogyha fáradt,
ide jönni érzek vágyat,
ide jövök este, reggel,
s beszélek az öregekkel.
♥
Elmondom, hogy bárhol járok
mindenütt gondolok Rájok,
hálás szívvel, könnyes szemmel,
gyermeki szent szeretettel!
♥
S ha szívemben van szeretet,
mindez szívükből ered,
a forrását minden jónak,
köszönhetem Nagyapónak.
♥
Nagyapónak és párjának,
az én Édes Nagymamámnak.
Óh áldott föld, szent sírhalom,
szálljon reád csend, s nyugalom!
♥ KÖSZÖNÖM, HOGY ÉLTETEK
ÉS ENGEM SZERETTETEK ! ♥
